Feltétlenül meg szeretném osztani Veletek ezt az előadást, sokat tanulhatunk belőle!!

Az alábbiakban nagyon érdekfeszítő cikket fogunk megosztani Önökkel, melyet több hírlevélre bontottunk! Íme itt az első rész:

Dr. Joel D. Wallach előadása

Dr. Wallach egy igen népszerű orvos Amerikában, akit 1991-ben
Nobel-díjra jelöltek.

(Egy moszkvai előadás szövege lett felvéve, a fordító megőrizte az
előadó sajátos szóhasználatát.)

Nagy örömömre szolgál, hogy találkozhattam Önökkel. Én egy farmon
nőttem fel, St. Louis nyugati részén. Az 50-es években elkezdtünk
marhákat tenyészteni. Ha ismerik a marhatenyésztést, bizonyára tudják,
hogy a profithoz vezető egyetlen út: önállóan megtermelni a kukoricát,
a szójababot és a szénát. A malomban megőrölték ezeket, és rengeteg
vitamint és ásványt adtak hozzájuk, így készült a marhatáp. Hat hónap
múlva a marhákat piacra lehetett vinni. Gondosan szelektáltuk őket, a
legjobb egyedeket magunknak hagytuk.

Az az érdekes, hogy miután ennyire gondosan, saját kezűleg készítettük
a marhatápot, képzeljék el, sosem szedtük semmilyen ásványt és
vitamint. Pedig fiatalok voltunk, és legalább 100 évig akartunk élni
fájdalom és betegség nélkül.

Ez nagyon izgatott engem, és egyszer megkérdeztem az apámtól: "Mondd
apa, nekünk miért nem ugyanúgy csinálod az ennivalót, mint a
teheneknek?quot; Apám nagyon bölcs gondolatot ajándékozott nekem, ő azt
mondta: "Hallgass fiam, értékeld azt, hogy mindennap friss
élelmiszerhez jutsz a farmról! Remélem érted." Természetesen többet
nem zaklattam őt, mert nem akartam, hogy ne kapjak ebédet, vagy
vacsorát. Később mezőgazdasági iskolába mentem, amelyet elvégezve
tudományos fokozatot kaptam, és állattenyésztési, gabonatermesztési és
földtani szakember lettem.

Ezután két évre elutaztam Afrikába. Ott teljesült a gyermekkori álmom,
együtt dolgozhattam Maur Parkinsonnal. Sokan emlékeznek rá a könyvei
miatt, nagy ember.

Két év múlva táviratot kaptam. A St. Louis-i állatkert állást ajánlott
nekem. A Nemzeti Egészségügyi Intézet 78 millió dolláros támogatást
nyújtott az állatkertnek, és szükségük volt egy állatorvosra, aki az
állatkertben kimúlt állatokat boncolta volna.

Én beleegyeztem, odamentem dolgozni, de természetesen nem csak ebben
az állatkertben kellett boncolnom az állatokat, hanem a brookwaldsi,
chicagói, New York-i, Los Angeles-i és más állatkertekben is. A
környezetszennyezésre szuperérzékeny egyedeket kellett megfigyelnem,
mert a 60-as években még senki sem volt tisztában az ökológiai
problémákkal és katasztrófákkal. Szóval, a halál okainak feltárásához
17500 boncolást végeztem el, és a következő eredményre jutottam:
"Minden állat és ember, amely természetes halált hal, a tápanyag
hiánya miatt halt meg".

A kémiai és biokémiai elemzések eredményei pontosan arra mutattak,
hogy a halál a helytelen táplálkozás eredményeként következik be, és
ez annyira meglepett engem, hogy visszatértem a marhák táplálásához.

75 tudományos cikket írtam, 8 tankönyvet más szerzőkkel együtt és egy
könyvet önállóan. Ezt a könyvet 140 dollárért vásárolták
orvostanhallgatók. 1700 újságban közölték a cikkeimet, felléptem
tévéműsorokban és sok egyéb helyen.

De akkor, a 60-as években aránylag kevesen voltak, akiket érdekeltek
volna a munkáim a táplálkozásról. Mit tehettem? Kénytelen voltam
visszaülni az iskolapadba és orvosi képzettséget szerezni, ami
lehetővé tette, hogy használjam azt a tudást, amit még az állatorvosi
egyetemen szereztem.

Bármilyen meglepő, de működött. 15 évig dolgoztam Arizonában, ahol
közönséges orvosi praxisom volt. Ma szeretném megosztani Önökkel
azokat az ismereteket és következtetéseket, amelyeket ez alatt a 10-12
év alatt gyűjtöttem. És ha csak a 10%-át jegyzik meg annak, amit itt
hallani fognak, elég sok kellemetlenséget és szenvedést, meg egy csomó
pénzt fognak megtakarítani és sok évvel meghosszabbítják az életüket.
De ezeket az éveket nem kapják meg csak úgy, csak bizonyos
erőfeszítések árán.

Most a legfontosabbat szeretném elmondani. Az ember élettartamának
genetikai potenciálja 120-140 év.

Napjainkban mindössze öt olyan népcsoport van, amelyek képviselői
120-140 évig élnek. Ezek keleten, Tibetben és Nyugat-Kínában élnek.
Ezek a népcsoportok szerepeltek James Hilton "Az elveszett horizont"
című könyvében, amelyet még 1964-ben írt.

A könyv adatai szerint a legidősebb ember akínai Li doktor volt, aki
Tibetben született. Amikor betöltötte a 150. életévét, a császári
kormánytól oklevelet kapott, amely bizonyította, hogy tényleg 150
éves, azaz 1677-ben született. Amikor betöltötte a 200. életévét, akkor egy
másik oklevelet kapott. A dokumentumok azt bizonyítják, hogy 256 éves
korában halt meg. Amikor 1933-ban meghalt, írtak róla New-York
Times-ban és London Times-ban, ahol elég jó dokumentumokkal
alátámasztották a leírtakat. Lehet, hogy mindössze 200 éves volt, nem
256 éves...

Kelet-Pakisztanban élt egy népcsoport, akikbogazoknak nevezték
magukat. Ők is híresek voltak a hosszú életükről, 120-140 évig éltek.
A volt Szovjetunióban grúzok, akik szeretik savanyú tejtermékeket (!), 120
évig élnek. Az örmények, abháziak, azerbajdzsániak nagyon jól tartják
magukat még 120-140 évesen is.

1973-ban, a National Geographic januári számában külön cikk jelent meg
azokról az emberekről, akik 100-nál több évet éltek. A cikk bőségesen
el volt látva illusztrációkkal, amelyekről annyira híres a lap. A sok
fénykép közül három nagyon megmaradt az emlékezetemben.

Az egyiken 136 éves nő volt. Fotelben ült,kubai szivart szívott és
vodkát ivott, éppen valamilyen ünnepségen vett részt. Nagyon jól
mulatott, nem volt ágyhoz kötve egy szociális otthonban, ahol ráadásul
havonta 2000 dollárt kellene fizetnie az ellátásért. 136 évesen
élvezte az életét!

A másik fényképen két házaspár volt, akik éppen a 100. és a 115.
házassági évfordulójukat ünnepelték.

A harmadik fényképen egy férfi volt, aki Örményország hegyvidékein
teát szüretelt, munka közben egy kis rádiót hallgatott. Az anyakönyvi
bejegyzések - születési dátuma, keresztelési dátuma, gyermekei
születési dátumai - szerint ő volt akkor a legöregebb ember a Földön.

A nyugati féltekén a hosszú életükről híres emberek az Andok
indiánjai, akik Ecuadorban, illetve Peru dél-keleti részén élnek. A
Titikaka-törzs legöregebb képviselői akár 120 évig is élnek.

Guinness Rekordok könyvében szereplő, virginiai lakos Margaret Pitch,
mint a legöregebb amerikai, 115 éves korban halt meg. Egy esés
következtében hunyt el. Ki találja ki, mitől halt meg? Így van, a
csontritkulástól. Ez a nő kalciumhiánytól halt meg. Nála nem volt
szívelégtelenség, rák vagy cukorbetegség, de három héttel az esés után
meghalt, mert a szervezetében nem volt elég kalcium. Érdekes, a lánya
azt közölte, hogy a halála előtt Margaret Pitch nagyon kedvelte az
édességet. Ez az ismert Pikebetegség, majd beszélünk róla.

Általában, ha nagyon hódolunk csokoládénak, és más édességnek, az azt
jelenti, hogy a szervezetünkben króm- és vanádiumhiány van.

A nigériai Baue törzs főnöke 126 évesen halt meg. Temetésén az egyik
felesége azzal dicsekedett, hogy a férjének halálakor az összes foga
megvolt, ami azt jelenti, hogy a belső szervei is kellőképpen ellátták
a funkcióikat.

Szíriában 1933. júliusában egy férfi 133 éves korában hunyt el. Nem
azért került a Guinness Rekordok könyvébe, mert 133 évet élt, és nem
azért, mert 80 éves koráig négyszer megnősült, hanem azért, mert 80
éves kora után még 9 gyermeket nemzett. Ha megszámoljuk, hogy minden
gyermek 9 hónapig az anya hasában fejlődik, legalább 1 évig szopik, és
még egy év van a gyermekek között, akkor kijön az, hogy ez az ember
100 éves kora után is apa lett. Ezért került bele a Rekordok könyvébe.

Úgyhogy ne búsuljanak uraim, van még remény!